A te utad, a te harcod - interjú Helmeczi Biankával

Helmeczi Bianka talán a legmagabiztosabb lány, akit ismerek, a lehető legjobb értelemben. Önmagában is egy energia bomba, de amikor énekel, végképp elkezd vibrálni a levegő körülötte. Soha nem hagyta, hogy mások eltántorítsák álmától, addig küzdött, amíg meg nem valósította azt. Bianka igazi példakép. Miért? Mert olyan hittel rendelkezik, amit mindannyiunknak magunkévá kéne tennünk. Ez pedig a saját magába vetett megrendíthetetlen hite, aminek talán az egész karrierjét is köszönheti.

Mindig tudtad, hogy zenével fogsz foglalkozni?

Azt, hogy énekléssel-e, abban nem voltam biztos, de mindig bohókás, dilis lány voltam, és azt éreztem már szinte ovis koromban, hogy a színpadon a helyem! Aztán keresztapám elkezdett színészkedni a Móricz Zsigmond színházban Nyíregyházán, ahol éltünk, és mindig vitt be magával a próbákra. Én meg folyton bemászkáltam mindenhova, a színpad mögé, vagy ahol a haját csinálták, ott vált erősebbé az érzés, hogy nekem baromira tetszik ez a művész világ.

Akkor először a színház sodort magával, jól érzem?

Igen, Árpi révén már általános iskola első vagy második osztályos koromban szerepet kaptam egy darabban, amiben ő is játszott. Érdekes volt, mert azt a szerepemet be kellett mutatnom az egész osztály előtt, bent a termünkben. Kihívott az osztályfőnök, hogy játsszam el az én részeimet a darabból, én meg nem értettem, hogy ennek így mi értelme, nagyon zavarba jöttem. Viszont a színpadon sosem éreztem ezt, ott mindig jó volt lenni. Nagyon szerettem, egyre inkább meg volt bennem az elhatározás, hogy ez lesz az én pályám, bármit is fogok csinálni, akár bűvészkedni, haha, nem az sosem volt tervben (nevet), de mindenféleképpen a színpadon leszek.

Hogyan jött a képbe az éneklés?

Ez is egy érdekes sztori, mert olyan, mintha az élet is ezt szánta volna nekem. Általános iskolát kellett választani, és anyum meg nagyim azt szerették volna, hogy minél közelebbi suliba járjak. El is mentünk egy helyre nyílt napra, de az a hely nagyon nem tetszett, néztem rájuk kétségbeesve, hogy ugye nem gondolják ezt komolyan? Szerencsére megesett a szívük rajtam, plusz valaki pont ajánlotta a Kodály zenei sulit, és elvittek oda, viszont ott felvételi volt, amire nem volt már időm készülni. Akkor tudatosult mindenkiben, hogy van tehetségem, mert még így is, hogy nem tudtam készülni, felvettek, jól énekeltem. Vicces, mert amúgy Árpi is kvázi véletlenül került a színész szakmába. Ő egy matek dolgozatot akart megúszni, azért ment el egy válogatásra. Előadta ezt a történetet és azt hitték ez már a monológja. Annyira tetszett nekik, hogy beválogatták, nála így kezdődött minden.

Szóval általánosban kezdtem el énekelni. Kórustag voltam, ami ugyanúgy működött, mint egy munkahely, lépkedtél felfele - jó esetben - a lépcsőfokokon. Ez nagyon izgi volt, viszont én mindig is nehezen illeszkedtem be. Én voltam az osztály bohóca, ami néha vicces, néha viszont már zavart, hogy minden mozdulatomon nevettek. A próbák egy részét pedig borzasztóan untam. Nagyon gyorsan megtanultam a dalokat, és nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért a társaimat nevettettem. Mostani barátom, Pongrác szerint amúgy figyelemzavaros vagyok, és ebben rohadtul van valami, mert sose tudtam megülni a helyemen.

Közben a felsősök se bírtak, mert nem voltam hajlandó behódolni nekik. Külön, előre köszönni kellett például nekik a folyosón. Na, én ezt nem tettem meg, mert úgy gondoltam, hogy ugyanolyan emberek, mint én. Nem félemlített meg, hogy esetleg szívatni fognak, gondoltam majd visszaszívatom őket. Ettől persze mindenki furának tartott. Én meg ezt a hierarchiát tartottam furának, én sose csináltam ilyet felsőben, szóval ez a része mindig nehéz volt minden közösségnek, akár kórus, akár színi társulat volt.

Mindeközben pedig egyre többet színészkedtél?

Igen ez így egymás mellett ment. Általános kb ötödikben beiratkoztam dráma szakkörre, játszottam például a Lúdas Matyiban. Közben pedig Dénes bácsival és a kórussal jártuk az országot, vitt minket versenyekre mindenhova. Viszont ott egy idő után nem éreztem annyira jól magam, mert nem énekelhettem sosem a barátnőmmel. Sőt, egyszer külföldön úgy volt, hogy végre lehetek vele, de mikor kiértünk, ott közölték velünk, hogy mégse így lesz, egy másik gyerekkel kell még laknom is, ez pedig végképp rányomta a bélyegét az egészre. Szóval a kórusosdit abba is hagytam, ahogy végeztem az általános sulival.

Gimiben pedig jött a musical szenvedély, jól tudom?

Igen, de ott kicsit megzüllöttem, mert elegem lett általánosban ebből a nyomásból a többiek által, és gimiben még harcosabb lettem, mint voltam. Eldöntöttem, hogy engem aztán senki nem fog piszkálni. És igen, ott keveredtem musical szakra, akkor pont Árpi is abban mozgott és meghozta a kedvemet, ott ötvözhettem a színjátszást az énekléssel. De amúgy azt hiszem mindenki, aki ezeken a pályákon mozog, egyszer belekóstol a musical műfajba. Aztán a musical tanárom, Magdni néni bevezetett a jazz világába is, ami nagyon megtetszett. Ennek egy populárisabb változatával megint elkezdtem versenyekre járni, de végül már annyira populárisba váltott, hogy az már nem tetszett.

Mikor költöztél fel Pestre?

Gimi után jöttem fel, és a Kővirágba kezdtem járni, akkor még mindig musicalben mozogtam. Második lettem egy országos versenyen, voltam musical táborban, ott is bekerültem az öt legjobb közé, és ezt nagyon élveztem. Aztán döntenem kellett, hogy merre tovább. Szeretem feszegetni a határaimat, és kezdtem eltávolodni a musicaltől, a színészet viszont továbbra is érdekelt. Viszont nem akartam olyan suliba járni, ahol beskatulyáznak, elvárják, hogy olyan legyél, amilyennek ők akarnak, például fogyjak le 40 kilót és egy másik emberré avanzsáljanak. Ezért a nagynevű színi sulik némelyike kiesett, mert féltem, hogy ott ez lett volna belőlem. Én úgy voltam vele, hogy inkább kijárom a magam rögös útját, akármilyen nehéz is lesz, de legalább önmagam maradhatok.

Végül a Pesti Magyar Színiakadémiára kerültem be. Sajnos azonban ott se volt jobb a helyzet. Az egyik tanár szinte hobbit űzött abból, hogy a diákok lelkébe taposson és romba döntse az önbizalmukat. Nekem ez nyilván nem tetszett, én itt is kiálltam magamért. Közben minden diák abban volt, hogy ezt el kell tűrni, meg kell hunyászkodni, hogy később érvényesülni tudjál. Frászt! Ez nem így működik! Ha egy harcos vagy, akkor meg tudod valósítani az álmaidat! Na mindegy, szóval ez a világ nekem abszolút nem jött be. Ráadásul a társaim se értettek, más voltam. Ők minden fellépés után elmentek inni, én meg inkább hazamentem a barátomhoz. Ezt rendkívül furcsának tartották. Én meg úgy voltam vele, hogy szerettem volna, ha a színészkedés az életem része lenne, de nem az egész életem.

Ez volt az a pont, amikor áteveztél más vizekre, jól érzem?

Igen, ott hagytam azt az iskolát, és helyette a Premierbe kezdtem járni, ahol újra előtérbe került az éneklés. Ott végre magamra találtam. Az ottani ének tanárnőm, Hajdú Klára karolt fel, akinek nem csak a karrierem miatt lehetek hálás, hanem a magánéletemben is hatalmas segítség volt. Azt gondolom egyben egy nagyon jó barátnőm is lett. Ráadásul a Premiernek köszönhetem életem szerelmét, Pongit is. Innentől kezdve minden egyre jobban alakult. A mai napig odajárok egyébként, most jön majd a mesterszak.

Itt kezdődött közös életetek Pongráccal, és egyben közös karrieretek is, a Bárterápia zenekarral. Mesélj erről picit!

Elkezdtünk közösen zenélni, aztán kellett ügye egy név. Pongi szüleivel borozgattunk, anyukám messengeren csatlakozott, míg a nagyimat telefonon hívogattam, hogy mi a véleménye az öteleteinkről. Aztán nagy nehezen megszületett a Bárterápia. A bemutatkozó koncertünk majdnem egy éve, decemberben volt a Barlang teraszon. Majd két hónap pangás következett, hogy na jó, ezt most megcsináltuk, de innen hogyan tovább. Végül fogtam magam és elkezdtem szervezni a dolgokat. zaklattam mindenkit, elküldtem hanganyagokat, így lett végül pár koncertünk. Az igazi áttörés azonban nyáron jött. Sikerült megnyernünk a Veszprémi utcazene fesztivált, és ez indította be a dolgokat. Rengeteg elismerést kaptunk ott, azt mondták egy ilyen bandára van szükség, akik ennyire sokszínűek. Nagyon boldogok voltunk. Játszottunk ugyanis Kasabiant, Macskafogóból zenét, és Kft-t is. Az egyik legnagyobb élményünk, hogy a Kft maga is megosztotta a dalunkat, azzal nyertük meg a versenyt, és borzasztóan jól esett ez a gesztus. Azt hiszen a sikerünk egyébként abban rejlik, hogy rettentően őszinték vagyunk, és ezt látják rajtunk. Minket nem csak a pénz motivált, mi élvezzük az egész utat, amin együtt megyünk előre, és főleg élvezzük magát a zenélést.

Egy pillanatra repüljünk vissza pár évet, ugyanis te részt vettél annó egy tehetségkutató műsorban, ami valljuk be nem egészen úgy alakult, ahogyan kellett volna. Mi a Hangszedőnél szeretjük, ha az emberek a valóságról olvasnak, így pár szót mondanál erről az egészről?

Sajnos az a helyzet, hogy nem minden olyan, amilyennek tűnik. A műsorban egy számomra nagyon kedves ember lett az ellenfelem, és mi ugyan szerettük egymást, de a TV-ben mégis úgy állítottak be minket, mintha én valami féle rossz lány lennék, a fekete bőrruhás szinte gonosz ember. Szerettem volna kiszállni az egészből, de a szerződésem kötött, így ezt nem tehettem meg. El kellett viselnem, ahogy összevágnak dolgokat az interjúimból, és teljesen más kontextusokba tegyék be azért, hogy ezt az ellenszenves imidzset fenntartsák. Borzasztó volt az egész, mert az emberek elhitték, és utána kaptam a savat rendesen a közösségi oldalakon. Még újságcikkek is megjelentek mindenféle hazugságokkal. Miközben a valóságban ezzel az 'ellenfelemmel' nagyon jó barátnők lettünk, és vagyunk a mai napig. Ez az egyetlen pozitív dolog történt ott velem. Minden más kitaláció volt, és borzasztóan megviselt. Örülök, hogy már szinte alig emlékszik erre valaki, és magam mögött tudhattam az egészet.

Köszönöm, hogy elmondtad! Térjünk is vissza a pozitív dolgokra. Mi a terv a jövőre nézve?

Szerencsére egyre több fellépésünk van, Voltunk a Whisky show-n, szoktunk menni a Yellow Zebra-ba, szinte minden héten máshova, ezekről a Facebook oldalunkon értesítjük az érdeklődőket! Veszprém óta nagyon ívelünk fölfele és elértük, hogy ez lett a főállásunk. Aztán később lehet szükség lesz nagyobb zenekarra, ha olyan helyekre hívnak minket, ami megkívánja. És persze cél, hogy a hazai piac minél jobban megismerjen minket. Szeretnénk nagyobb versenyekre benevezni, kicsit megint feljebb lépni 1-2 lépcsőfokot. De alapvetően mindent duó formájában szeretnénk, amíg lehet, nagyon jól össze vagyunk hangolva, valószínűleg azért is, mert egy pár vagyunk, és a kapcsolatunk annyira harmonikus. Jövőre pedig szeretnénk kimenni az Olasz utcazene fesztiválra, indulni az ottani versenyen. Aztán még egy saját dalokból álló kislemez is tervben van.

Mit tanácsolnál azoknak, akik nem mernek így küzdeni az álmaikért?

Igazából azt, hogy merjék! Mert az a göröngyös út rohadtul izgi, amin végigmész a célodig! Ki kell állni magadért, kész, pont, nincs mese! Szerintem az, hogy valaki meghunyászkodik, csak bólogat és beáll a sorba a sok bábu közé, az onnantól kezdve nem lesz jó. Az ember merjen egyedül lenni és küzdeni azért, amit el akar érni! Én is ezt tettem, és biztosan állíthatom, hogy bejött. Én, mikor belenézek a tükörbe mindig elmondom magamnak, hogy bárhogy nézek ki, bármi hibám van, szeretnem kell magamat minden szempontból. És ez meglátszik az éneklésemen is. a magamba vetett hitem. Ezt javaslom mindenkinek.

A cikket írta és Biankát fényképezte: Tajnay Dóri