Képzelt valóságok

Ma, amikor platformok tucatjain férhetünk hozzá motiváló, pozitív szemléletű kontentekhez, valamiért mégis több a depressziós fiatal, mint valaha. Mi köze van ennek a technika fejlődéséhez, és a social médiához, erre keresi a választ a Hangszedő!

Az elmúlt 20 évben a technika olyan rohamos fejlődésnek indult, ami ép ésszel talán fel sem fogható. A '90-es évek elején még táskányi méretű telefonokkal járkáltak szüleink, VHS-en néztük a legújabb Disney filmeket, ha volt rá lehetőségünk, a tv-ben pedig a Hupikék törpikék volt a legnagyobb szám. Aztán elrepült 28 év és a feje tetejére állt minden. Öt éves gyerekek nyomkodnak Iphone-okat, tizenévesek sminkelik magukat, mert Kylie Jennerre akarnak hasonlítani, zenét már csak telefonról hallgatunk bedugott füllel a BKV-n, ami már nem is BKV, hanem BKK. A Tv pedig tele van olyan mesékkel, amiknek némelyike még egy felnőttet is zavarba hoz. Ennek ellenére nem gondolom, hogy minden technikai fejlődés rossz, sőt bizonyos részei rendkívül fontosak és hasznosak. A probléma azzal van, hogy képtelenek lettünk okosan használni. Elmerültünk egy alternatív valóságban, amihez egy 'kütyün' keresztül vezet az út. Teljesen belemerültünk és már azt hisszük az az igazi, amit ott látunk. Pedig köszönőviszonyban sincsen vele.

Miről is van szó pontosan?

Mivel több száz oldalas tanulmányt írhatnánk most erről a témáról, amire itt nincsen lehetőség, így én kiemelem egyetlen szegmensét, a social médiát, ezen belül is első sorban az Instagrammot, mert ez az a felület, ami talán a legnagyobb befolyással bír, mert a legkönnyebben elérhető bárhol, bárki számára.

Tehát adott egy platform, ahol emberek az életük egyes eseményeit, pillanatait osztják meg a nagyvilággal. követjük őket és ezeket a mindennapokat. Csak éppen abba nem gondolunk bele, mikor nézzük őket, hogy ők ugyanúgy kizárólag 'jól sikerült pillanatokat' osztanak meg, mint bármelyikünk. Ugyanúgy 100 fotót készítenek, mire lesz egy jó, amit aztán kiposztolnak. Elfelejtjük, hogy az élet jóval összetettebb annál, amit ott látunk. Még egy mindennapjait vlogoló youtuber életéből is csak egy összevágott klipet láthatunk, ami csupán töredéke a valóságnak.  

Miért hisszük akkor, hogy egy képmegosztón látott profil a teljes igazságot tükrözi? Hihetetlenül elvakultak vagyunk. Persze, tisztelet a kivételnek, de sajnos minimális szinten mindenkire hat, csupán van, aki kevésbé befolyásolható, és van, aki jobban. Talán a legfogékonyabb réteg a 13-20 éveseké, ők ugyanis még nem igazán tudják helyén kezelni ezt az egészet. Sokkal inkább elhiszik, amit látnak, mert még gyermekien naivak. És aki már ilyen fiatalon belecsúszik ebbe, azt sokkal nehezebb kirángatni belőle. Egyre mélyebbre süllyed benne, nonstop mások életét figyeli, míg a sajátja elmegy mellette, és végül depresszióba zuhan. Miért? Mert teljesen belezrikálja magát, biztosra veszi, hogy amit lát, az a színtiszta valóság. Elkezd vágyakozni egy élet után, ami igazából csak a fejében létezik. És mivel több száz, vagy ezer ilyen profilt követ, így az idő is kezd elmosódni, hiszen ő folyamatosan csak azt a kreált boldogságot, utazást és csillogást látja, amik valójában több száz ember 1-1 kiragadott pillanatai. A vágyakozás egyre erősebb lesz, miközben elindul az önutálat, hogy ő ehhez képest mennyire csúnya, vagy mennyire más az alakja, az élete, a mindennapjai stb. A szörnyű az, hogy hevesen tiltakozik, mikor azt mondod, ez nem a valóság. Azt gondolja, hogy amit lát az a másik ember teljes élete. Személy szerint éppen ezért kezébe se adnék egy gyereknek telefont, de akkor persze jön az újabb probléma, hogy a suliban kicikizik, és egy hatalmas ördögi kör közepén találjuk magunkat. Nem mondom, hogy egyszerű a helyzet, de valahogy mégis ki kell mászni belőle. Ma már egyenesen oktatni kéne, hogyan használják a social médiát, elmagyarázva a valóság, és a megosztott 'valóság' közötti különbséget, példákkal alátámasztva. Fel is hozok egyet, mert valójában ez indította el bennem a gondolatokat. Adott egy ismert lány, aki mindig vidám, szépen megkomponált képeket posztol, sokszor magáról, illetve párjáról. Ezek mindig konszolidált, romantikus pillanatok, mindenféle szerelmes szövegekkel. A profilján teljes az idill, a harmónia, a boldogság, ő maga is legtöbbször mosolyog, valamint egy kifinomult, visszafogott, elegáns lánynak látszik. És akkor egy nap mit sem sejtve sétálgatsz, mikor arra leszel figyelmes, hogy egy férfi hangosan veszekszik a barátnőjével, tőled alig pár méterre. Ismerős a férfi arca, de vajon honnan? Aztán meglátod a lányt is szemből, és ledöbbensz. Pedig a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy pár néha összekap. Mégis ledöbbensz, mert a te fejedben kialakult egy kép erről a párról, csupán néhány tucat kép alapján.

A szerelmes pár, akik visszafogottan mosolyognak a képeken, akik szerelmesen ölelkeznek, és szuperlatívuszokban írnak egymásról az interneten, most itt állnak előtted, mit sem törődve azzal, hogy őket bámulod, mert a veszekedés hevében már az sem tűnik fel nekik, hogy közterületen állnak. Pedig ez, itt a kora esti félhomályban, az indulatok árnyékában, ez a valóság.  

Számtalan példát lehetne hozni, a csodaszép modell lányról, akiről a gyerekkori barát elmeséli, hogy valójában ordenáré stílusa van, hiába tűnik a képeken a legcsodásabb nőnek a világon. Vagy a gyönyörű youtuberről, aki egyszer fogja a kamerát és más szögbe helyezve kiderül, hogy tolószékben ül, mert egy baleset során lebénult. Akkor minden más fénybe kerül. Addig irigyen nézték, hogy hogy lehet ilyen szép, milyen jó neki, előjöttek a már említett önsanyargató gondolatok, hogy hozzá képest ők semmik, jött az önutálat és a depresszió, mert nem tudnak megfelelni ennek az ideálnak. Majd így, hogy fordul picit a kamera, arcon csap a valóság, és pontosan ez kellene, egy hatalmas meglepődés, ráébredés. Mert valóban, tényleg jó neki. Mert a tolószék ellenére próbál pozitív életszemlélettel élni. Mert neki ez a valósága, amit elfogadott, vagy igyekszik elfogadni, és kihozni az életéből a lehető legtöbbet. Ezzel szemben pedig sokan, ép testünkkel csak ülünk a képernyőt bámulva és likeolgatjuk a sok tökéletesre maszkírozott pillanatot, közben pedig sóvárgunk boldogtalanul.

 Talán sosem lesz elég számú példánk, ami meggyőz mindenkit arról, hogy amit a social média megmutat, az csak nagyon picike része az igazi életnek. Talán csak elolvassák ezt páran, és két perc múlva elfelejtik. De remélem, hogy néhányan azért felállnak, leteszik a telefont a kezükből, vagy kikapcsolják a gépet és felnéznek az égre. Mert hello, felettünk egy csodaszép égbolt van, és ez tényleg ott van. Minden, amit az interneten látunk, csupán egy torzított mása a valóságnak, egy megfoghatatlan virtuális élmény, amire nem fogunk emlékezni már órák múlva sem. Az igazi emlékek nem ezekből lesznek.

Soha senki nem fog boldogan visszaemlékezni a napra, mikor a telefonját bámulva ült a buszon. Arra viszont igen, amit valóban átélt, a saját életében, nem mások elképzeltében. 

 Remélem, hogy néhányan megfogadják a tanácsainkat, mert borzasztó látni, ahogy embereket elnyel a social média olyan mélységekbe, ahonnan már nagyon nehéz visszajönni. Tegyétek hát félre, kezdetben csak naponta legalább egy keveset! Beszélgessetek élőben, nevessetek, érezzetek hús-vér embereket, ne csak pixeleket lessetek!

 Nézzetek körbe magatok körül, miről maradtok le, miközben mások valódinak vélt életéről ábrándoztok! Lépjetek egyet vissza, vissza a saját valóságotokba, a jelenbe, mert minden pillanat csak egyszer létezik, majd elsuhan! Legyetek a veszekedő pár, akkor is ha fáj! Legyetek ők, mert ez igazi, ez érzelem, ez szenvedély, ez valami, ami többet ér, mint bármelyik kép! Annyi szépség mellett megyünk el virtuális világokba hajtott fejjel. Miközben az utcán sétálva ha felnéztek, az  épületek a történelemről mesélnek, a vihar utáni napsütésben szivárvány ível a fák felett, a buszon pedig egy kedves kislány integet. 

Ne hagyjátok, hogy elszáguldjon mellettetek az élet, inkább éljetek, ahelyett, hogy csak léteztek! 

A cikket írta: Tajnay Dóri